Szerencsésnek tartják azt az embert, akinek munkája egyben a szenvedélye is. Akinek pihenése, elvonulása közben kellemes gondolatokkal, akár dédelgetve derengenek fel a dolgos hétköznapok, a hivatás, a mindennapok kihívásai, melyek azonban sosem hasonlítanak a mókuskerékhez. Széles körben elfogadott vélemény, hogy az ilyen állapot áldás. Engedjék meg, hogy bemutassak egy ilyen embert! Érdekes munkája van: hivatása űzése közben egy olyan eszközt is használ, ami majdnem olyan magas mint ő, testes, tekintélyt érdemlő tárgy. Tárgy, aminek lelke van. Tárgy, ami nemcsak eszköz, hanem társ. A mindennapokban, a munkában, de akár a kikapcsolódásban is. S hogy mi az apropója, hogy a munkáját szenvedélyként szerető úriembert épp most mutatom be? Egy rangos állami elismerés, melyet azért kapott, mert gyermekkorában társként fogadta maga mellé az eszközt, ami akkor még magasabb is volt nála, s mert igent mondott az élet kínálta számos lehetőségre. Hanusz Zoltán, a komáromi Egressy Béni Városi Művelődési Központ kulturális menedzsere, népzenész – nagybőgős, a Figur Polgári Társulás alapítója, a Figur népzenei tanfolyamok és táborok szervezője, lebonyolítója, augusztus 20-án a Pesti Vigadóban vehette át a Magyar Ezüst Érdemkeresztet, mellyel munkásságát és annak szenvedélyes lelkületét ismerte el a szakmai bizottság.
Miről olvashatnak a cikkben?
A díj, mint tapintható dicséret, ám mégsem ez a mozgatórugó
Társul fogadták egymást a nagybőgővel
Megállíthatatlanul
A díj, mint tapintható dicséret, ám mégsem ez a mozgatórugó
„Köszönöm, nagyon szép ideális képet festettél meg rólam, de azért az idáig vezető úton volt egypár éles kanyar. Kicsit pontosítanék, ha szabad: igenis mozgatórugó, de nem cél. Mindannyian tele vagyunk kétségekkel, bizonytalansággal. Különösen igaz ez a színpadi emberekre, így a zenészekre is, és egy ilyen elismerés azért mégis ad egy egész határozott visszaigazolást, hogy talán mégis jó az, amit csinálok. Másik oldalról úgy gondolom, hogy az ilyen megerősítés kötelezettséget is jelent elsősorban saját magam felé, hiszen ilyen illusztris társaság jelenlétében átvenni egy állami kitüntetést azért jó érzés…”
Íme a hivatalos definíció a fentebb említett állami elismerésre: a Magyar Ezüst Érdemkereszt a független és demokratikus Magyarország érdekeinek elősegítése, valamint támogatása körül kimagasló érdemeket szerzett magyar és külföldi állampolgároknak adományozható. 2025-ben ezt a rangos díjat a polgári tagozat keretében 91 személynek ítélték oda, akik a legkülönbözőbb foglalkozásokat űzik, s munkájuk mellett közéleti szerepvállalásuk is figyelemre méltó.
„A Hagyományok Háza Népzenei Szakcsoportja terjesztett fel a díjra a magyar kultúra területén végzett komplex tevékenységemért. Ebbe bele tartozik maga a színpadi zenei tevékenységem, a Figur Polgári Társulás által szervezett népzenei rendezvényeim, valamint az Egressy Béni VMK-ban végzett munkám – itt feladatköreim közé tartozik a koncert- és rendezvényszervezés, a gyermek- és ifjúsági műsorok megvalósítása. Nagyon meglepődtem a jelölésem kapcsán, az ilyen váratlanul éri az embert, de mikor egyre valószínűbbé vált, nem titkolom: nagyon örültem neki. Minden ilyen típusú elismerés tulajdonképpen a dicséret tapintható formája. Boldog vagyok tőle, büszkévé tesz, de nem ezért csinálom, nem a díjak miatt teszem a dolgom. Azt csinálom, amit szeretek, és ebben igyekszem kiemelkedő minőséget biztosítani”
– foglalta össze Hanusz Zoltán az érzéseit, melyeket az ezüst érdemkereszt ébresztett benne.
Társul fogadták egymást a nagybőgővel
Találkozása a népzenével átlagos, hétköznapi sztori: gyermekkorában Somorján élt, szülei beíratták a zeneiskolába, csellózni kezdett. Aztán az ottani néptáncegyüttes vezetője szólt, hogy „Zolikám, kéne a gyerekzenekarba egy bőgős!” A történetnek ezt a részét nagyon sokan ugyanígy elmesélhetik magukról. A különbség ez után formálódik: megérinti-e a gyermeket a népzene világa, magába szippantja-e, vagy sem? Hanusz Zoltán beleszerelmesedett a muzsikálásba: teljesen új világokat nyitott meg előtte.
„A nyolcvanas évek Csehszlovákiájában és a kilencvenes évek Szlovákiájában teljesen más világ volt, mint amit az erdélyi muzsika tükrözött. Megfogott, mondhatni bekebelezett az a miliő és ez a fajta zenélés. Lajta László széki gyűjtése, Ádám István „Icsán” széki zenekarának felvételei, a Magyarpalatkai zenekar játéka voltak az etalon: annak idején a rögzített anyaghoz még igencsak kalandos módon tudtunk csak hozzájutni. Akkoriban hatalmas dolog volt, ha megszereztünk egy audio kazettát, amin volt 45 percnyi eredeti, autentikus népzene.”
Beszélgetünk a népzene szerepéről és helyzetéről 2025-ben. Zoltán csípőből oszlatja el a tévhitet, miszerint ennek a művészeti ágnak leáldozóban lenne! Megemlíti, hogy Magyarországon a népzene- és néptáncoktatás eddig soha nem látott méreteket öltött, és valóban kiemelt támogatásban részesül.
„Tény, hogy a régi nagy nevek – azok az adatközlők, akiktől elleshettük a „tudományt”, tanulhattunk, akik még emlékeztek a régi időkre és mesélni tudtak róla –, mára mind eltűntek. Az ő ismereteikre építjük a népzenéről alkotott képünket, amelyből ma is tanítunk. Ők voltak az utolsó mohikánok. Most rajtunk, a mi nemzedékünkön a sor: kötelességünk, hogy az elődeinktől származó, gyűjtésekben megőrzött tudást továbbadjuk.
A Figur népzenei tanfolyamok elindítása egyedülálló és kihagyhatatlan lehetőség volt. A Csoóri Sándor Alap támogatásával sikerült megteremteni a szükséges feltételeket és kialakítani a megfelelő kereteket. Míg Magyarországon a népzeneoktatás az alapoktól egészen az egyetemi szintig elérhető a Zeneakadémián, addig a Felvidéken magyar népzenét intézményi szinten nem oktatnak. Éppen ezért volt hiánypótló a tanfolyamok és a táborok megszervezése.”
Megállíthatatlanul
„Jelenleg Korpás Éva zenekarában játszom, illetve a Csík János és a Mezzo formációban, mindkettőben nagybőgőn. Utóbbival nem kizárólag népzenét játszunk: zenei sokszínűség jellemzi az együttest – koncertjeinken megjelenik a jazz, a világzene, bluegrass, vagy akár a bossa nova, melyek népzenei motívumokkal ötvözve különleges egyedi hangzást alkotnak, mindenkinek könnyen befogadható módon. Manapság egy zenésznek – főleg egy kísérőzenésznek – elengedhetetlen, hogy minél több stílusban fel tudja magát találni, hiszen minden irányzat hozzátesz egy kicsit zenei elképzeléseinkhez, kitágítja a látószögünket. De természetesen magamat alapvetően népzenésznek tartom, ehhez értek a legjobban! S hogy mit szeretek benne? Magát a muzsikálást, a zenélés izgalmát!”
Fél lábbal még itthon, fél lábbal meg már a nagyvilágban – a napokban érkezett haza Csíkszeredáról, ahol a Csík János és a Mezzo zenekarral lépett fel. Szombaton a zselízi Országos Népművészeti Fesztiválon Korpás Évával zenélt együtt, vasárnap pedig repülőre ült: a Mezzo Japánba utazott, a Világkiállításra, Osakában koncerteztek. Idehaza pedig továbbra is koncerteket szervez, kiváló zenekarokat vonultat fel az Egressy Jazz Clubban, dolgozik az iskolai előadások megszervezésében. A Borozós táncházakat is nagyon várja már, ahol a talpalávaló igazi örömzene, valamint elkezdődnek a Figur tanfolyamok is. De azért a csendet is szereti, állítja, hogy a csend és a tenger morajlása a legszebb zene. Szeptemberben vár még rá egy másik szenvedélye: a vitorlázás. Na, ott talán a fedélzet nagybőgőmentes lesz.
fotó: Hanusz Zoltán archívuma
